Az idő kiforogja magát

A tegnapi nap margójára...
Ismét megítéltettem.
Olyan által, aki ismerhetne már, és olyan által is, aki nem ismer, és nem látja a szerepem.
Gondolkodóba estem, ismét...

Kérdezem magamtól, hogy vajon tényleg ezt érdemlem?
Karma, mondják sokan...

Én meg azt mondom, nem szabadna meglepődni az ilyesmin, hisz az egész világ kifordult magából. Fonákját látjuk sok mindennek és sok mindenkinek. Aki ma híres, az jobbára léhűtő, aki meg értéket teremtene, azt sárba tiporják az irigyek. Igaza volt Márainak és annak a több mint 33 ezer embernek, aki megosztotta az oldalamról ezt az idézetet. Ahogy az a több, mint 3 millió ember is érzi, hogy baj van, aki nem reagált a képre, de megnézte azt. Beteg a társadalom, és ennek egyenes ági következménye, hogy azt tiporják, aki fényt sugároz.

Azt gondolom erről, hogy eljön még az a világ, ahol visszahat minden.
Mert lehet, hogy az emberek el tudják felejteni, hogy ki, mikor, mit tett értük, hogy mi, hogyan is volt pontosan, de az univerzum nem felejt. 

Tegnapelőtt amikor interjút adtam, megkérdezték tőlem, hogy hogyan kezelem a kudarcokat, a támadásokat, mert ahogy a LÉT elem facebook oldalán megosztott Manuel Palaciossal készített interjú alatt láthatjátok, kijut a pofonokból is rendesen.

De ma is állom, amit tegnapelőtt az interjúban mondtam...
Sokat köszönhetek ezeknek a helyzeteknek, mert rengeteget erősödtem általuk. 

Megtanultam olyannak látni a helyzeteket és az embereket, amilyenek. Photoshop nélkül. S rá kellett jöjjek, hogy az emberek egy része sokkal hitványabb, mint azt hittem, de a másik végletet ugyanúgy megtapasztalhattam. Megerősödtem, de nem a rossz dolgok miatt, hanem azért, mert amikor ártani próbálnak nekem, a másik oldal is azonnal megjelenik, és tisztán látom, hogy van értelme erőt vennem magamon, és tovább mennem.

De más is történt...
Megtanultam, hogy a támadás stílusa, a TÁM-adóról magáról is sokat elmesél.

TÁM-AD
Aki támad, TÁM pontot AD.
Elárulja saját magát is közben.
Az indítékait, a viselkedése okát.

Hogy milyen érzés?
Ettől még nehéz.

Nem is az, hogy gyakran olyan fordul ellenem, akinek én voltam a menedéke több ízben is. Aki bármikor számíthatott (volna) rám. Hanem azt nehéz megérteni, hogy nekik miért jobb egymás ellen, mint egymásért küzdeni?

Elszomorító, hogy az emberek hogyan bánnak a saját lehetőségeikkel. Hogy nem veszik észre, hogy maguk kreálják meg a saját démonaikat, és erőltetik rá a démon szerepét olyanokra, akiknek semmilyen szinten nem állna szándékában ártani.

Miért találkozni egyre több ilyen esettel?
Mert az emberek felületesek.
A végletekig elmennek a frusztrációikat követve, miközben képessé válnak arra, hogy szinte tökéletesen ki tudják vetíteni a félelmeiket másokra, ami azt eredményezi, hogy kompletten vakká és süketté válnak az őszinte szóra.

Ez a viselkedésforma a korszellem klasszikus sajátosságai közé tartozik.
Sokan elhitték már, hogyha a támadásaikkal földbe tudnak tiporni, akkor győztek.
Sérülést akarnak okozni, hogy ezzel kényszerítsenek ki olyan élethelyzeteket, amiben igazolva láthatják a feltevéseiket. A következményekre az ilyenek nem gondolnak.

Azok, akik ismeretlenül ítélnek meg, sokat mesélnek magukról a hozzáállásukkal.
Elárulják, hogy mit hallottak, mit feltételeznek, mennyire szűk látókörűek.

Hogy jutottak idáig?
Megtanulták hogyan kell kételkedni.
Hogyan kell mindenkiről mindenfélét feltételezni.
Megtanultak kivetíteni.
Megtanulták, hogy nem szabad megbízni senkiben.
Megtanultak támadni védekezésképpen.

De nem tanultak meg bízni, sem kérdezni, hogy tisztázhassanak helyzeteket, sőt azt sem engedik meg, hogy a megvádolt fél tisztázhassa magát.

Azonnal rásütik: MAGYARÁZKODIK! Tehát bűnös.
Elfelejtik, hogy még a jogban is megkérdezik a másik felet, mielőtt ítéletet mondanának.
Itt azonban előbb születik ítélet, minthogy az emberek megismernék a körülményeket.

Mai beteg világunkban ez egy teljesen hétköznapi jelenség, hisz percemberek korát éljük.
A legtöbben nem néznek a dolgok mögé, elfogadják mások kétes ítéleteit.
S erős meggyőződéssel másodpercek töredékrésze alatt tesznek tönkre embereket mindennemű lelkiismeretfurdalás nélkül, egóból.

Így megy ez még egy darabig.
Szoktam mondani, csak bátran, rúgjatok belém még egyet.
Még eggyel több vagy kevesebb?
7 év után?
Már nem számít.

Nem számít már, mert MÁR NEM EZ SZÁMÍT.
Mert már tudom, hogy fordul majd egyet ismét a világ.
Visszacsengenek majd a régen elhangzott szavak, mondatok.
Helyére kerülnek dolgok, és sokan mélyen lehajtják majd a fejüket...
Szégyellni fogják magukat, mélységesen.

Látom, mert ahogy támadni kezdenek, a másik oldalon megfogják a kezemet.
Épp annyira nem hajlandó látni az aki fél hinni a jóban, amennyire a másik kérés nélkül is figyel és szavak nélkül is látja ki vagyok, és mit áldoztam fel azért, hogy mások lelkében is fényesedjen a szikra.

Elválik egy-SZER egymástól a sötét és a világos.
S én tudok várni. Tudom, hogy aki ítél és rosszul ítél, nem lát. Még...

Sokan sok mindent tudni vélnek.
Olyan világot élünk, amikor az számít, amit az emberek mutatnak, nem az amit tesznek.
Gyakori jelenség, hogy azt alázzák, aki ad, s az aláz, aki elvesz.

Könnyen elfelejtődnek az apróságnak tűnő, lényeges cselekedetek. S győz a látszatvilág, az érdekek.
Sokan megtörtek ebben akiket ismerek. Sokan feladták. S ma épp úgy bánnak másokkal, ahogy velük is elbántak korábban. Szomorú, hogy hogyan bánunk egymással.

A világ legegyszerűbb dolga sárt dobálni.
De valódi értéket teremteni, ki fog?
Mert az sárdobálás közben nem megy...

... így a 7. év távlatából, én már hagyom, hadd dobáljanak meg.
Bízom eleim bölcsességében, akik azt mondták: Fiam, az idő kiforogja magát!

Megtanultam elfogadni, hogy az emberek nagy többsége, és főleg azok, akik ítélkeznek és rágalmaznak, nem akarnak látni. A saját szegénységüket hirdetik, fennen, hangos szóval.
S mégis, most is, amikor megint olyanok támadnak, akiknek adtam, akiknek akkor is ott voltam, amikor más nem lett volna már ott, most is ugyanazt érzem.

Véget ér a nap, legyen az bármilyen, jó vagy rossz, s este ki ki a saját nyomorával tér nyugovóra. Ha tudomást vesz róla, ha nem.

S én ma is megteszem, hogy nem hazudom el az érzéseimet, levonom a tanulságot, és ha fáj is, de igenis hálát adok azért, hogy tisztán láthatom, kitől, mire számíthatok.

Nem barát az, aki nem emlékszik arra, mit kapott.
Aki nem látja be, ha hibát követ el. S a saját mulasztásait a másik sárba tiprásával igyekszik palástolni.

Nem lehet bízni abban, aki azt bünteti, akit maga már sokkal korábban elárult, önnön vaksága miatt.

Nem hiszem, hogy az agressziót agresszióval lehet elfojtani, sem azt, hogy a rágalmazó tudja, mit vállal magára azzal, ahogy ítél. Mert különben nem merne valótlant állítani.

Valaki egyszer azt mondta:
A szelídek öröklik a földet.
A gyermekekért, akik állítólag fontosak nekünk, azt kívánom, hogy így legyen!

Annak viszont, aki az én sorsomon osztozik, azt üzenem, ne őrizz magadban haragot, mert könnyen azok sorsára juthatsz, akik neked ártottak!

Lásd meg a másik gyengeségét, a jogtalan ítélet mögött!
Ne vedd magadra! Nem a tiéd az ő hite.
Ne félj mások reakcióitól, ne félj attól, hogy mit gondolnak majd rólad!

Ha az maradsz, aki vagy, mindegy mennyi sárral dobáltak meg, a fényed idővel áthat majd minden rétegen! S a a régi ítélet is lepereg majd rólad. Tedd csak csendben tovább a dolgodat!

Ha az ilyenek miatt feladod, Te árulod el saját magadat.
A legjobb védekezési módszer az igazságtalansággal szemben, hogy továbbra is igaz maradsz.

Ha választhatok aközött, hogy magam is megkeseredjek, vagy tartsam a fényt, akkor fájó szívvel is, de a fényt fogom tartani, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a másik megoldás egyértelműen rontja mindannyiunk túlélési esélyeit.

Gondold át, minek adsz teret a lelkedben, és miért teszed azt!
Hibázni emberi dolog. Igazságtalanul ítélni viszont felelőtlenség.
Pláne, ha egy szemernyi odafigyeléssel elkerülhető, hogy olyanok feszüljenek egymásnak, akik együtt sokkal többre vihetnék.

Sz-ÉP napot!

Éva