Majmok bolygója

Még jól emlékszem arra, amikor 6 évesen azon tűnődtem a lépcsőn ücsörögve, milyen lesz ebben a világban felnőni, látva azt, hogy az emberek milyen erővel ragaszkodnak a sérelmeikhez akár évtizedeken át. Felsóhajtottam, és eleredtek a könnyeim. Nehéz élet lesz az enyém, mondtam magamnak, mert az itteni emberek nagy része nem tud, vagy nem mer szeretni. Elhatároztam hát, hogy akármilyen nehéz is lesz, én nem fogom bezárni a szívemet, akkor sem, ha folyamatos megaláztatás lesz érte a jussom. Feltett szándékom volt attól kezdve egészen mostanáig, hogy megtanítsam szeretni azokat, akiket az utamba sodor az élet.

Így 28 év elteltével azt kell, hogy mondjam, nem lett jobb a helyzet. Az emberek továbbra sem tudnak, és mernek őszintén, igazán szeretni. Viszont egyre nagyobb divat a taktikázás, a kivetítés, a másik hibáztatása, az önigazolás keresése, az egó dédelgetése, az önámítás, az önsajnálat...

Megy a vetélkedés, hogy ki tudja magát szebbnek, és jobbnak mutatni, miközben belül rohadnak az emberi kapcsolatok, s a kiégés jeleit mutatják még a tinédzserek is. Instant kapcsolatok, "felületaktív" értékrendszerek mélyítik el az emberek közt húzódó, egyre mélyebb szakadékot. S nem nyúlunk egymás után, mert nehogy már be kelljen vallani, hogy esendőek, netán hibásak, sőt esetenként kifejezetten érzéketlenek, kegyetlenek, és mindennemű együttérzéstől mentesek vagyunk. De a leginkább az ilyen szavak kimondása okoz problémát, mint a sajnálom, a ne haragudj, és a bocsánat.

A média azt sugallja, tökéletesnek kell tűnnünk, mert csak akkor lehetünk sikeresek. De az igazság az, hogy nagyon is esendőek vagyunk, és a legtöbb ember már magát is csak a közösségi oldalakról ismeri. Avatárok kapcsolódnak egymáshoz a virtuális terekben, és szépen sorban elfelejtjük milyen egy igazi szeretetteljes érintés, s egyre inkább elkopik az intimitásra való képesség.

A legtöbben már azelőtt tartanak a sérülésektől, mielőtt még egy lépést is megtettek volna. Már előre lejátsszák magukban a kapcsolatokat, és inkább bele sem mennek azokba. Nem mennek utána az érzéseiknek, nem adnak esélyt sem a sérülésnek, sem a megismerésnek. Így butul el az emberiség érzelmileg.

A diagnózis, amit 6 évesen felállítottam, ma is tartja magát. Az emberek nagy része már nem tudja, hogy mit jelent őszintén, igazán szeretni. S épp azért tart ettől az érzéstől annyira, mert nem tudja, (mert már neki sem tanították meg azt,) hogy hogyan lehet az érzéseinket szépen kezelni. Nem ismer olyan algoritmust, módszert, klisét, amivel biztonságos keretek között tudna megismerkedni a szeretet érzésével. S hideg zuhanyként éri a felismerés, hogy a valódi szeretet és a szerelem érzése, messze túlmegy a mai ember komfortzónáján.

Mivel az érzések nem kiszámíthatóak, ezért sokan gyengének és sérülékenynek érzik magukat az érzéseik révén, és hamar kijelentik: A szeretet gyengeség!

Amikor valaki erős hatással van rájuk, fejvesztve kezdik keresni a módját annak, hogyan szüntessék meg magukban ezt a diszkomfort érzetet. Mert igen a szeretet érzése nagyon sok ember számára érzelmi labilitásban nyilvánul meg. Nagyon sokan kiszolgáltatottnak érzik magukat, ha szeretnek valakit, és menekülnek ez elől az érzés elől.

Szomorú jelenség, de ma már sok esetben csak a szeretet érzése nyomán megjelenő félelmek jelzik azt, hogy az emberek még nem váltak teljesen (an)droiddá. A félelmeik jelzik azt, hogy még vannak érzéseik, és nem reagálnak mindenre gépiesen, sematikusan, kiszámíthatóan, mint a dróton rángatott rongybabák.

Aggasztó tény, hogy a valós emberi érzések egyre több emberben keltenek komoly félelemérzetet. Ami miatt egyre többen választanak olyan társat, akit nem tudnak igazán mélyen szeretni. Azokban a kapcsolatokban érzik magukat érzelmileg biztonságban, amelyekben felületes érzések vannak, mert ezekben az esetekben, ha el is hagyja őket a másik, hamar túl tudják magukat tenni rajta.

A legtöbben tehát nem a szintjüknek és a lelküknek megfelelő párt választanak. S hogy ne sérülhessenek, valamiféle érzéstelenítőt "szednek" (isznak, drogoznak, mindenféle módszereket próbálnak ki, például a munkába menekülnek), nehogy elhatalmasodjon rajtuk az a kór, amit úgy hívnak szeretet.

A szeretet ugyanis az az érzés, amely egy pillanat alatt képes megszünteti a leszarom életérzést, így a békés tudatlanságnak is menten hadat üzen. Arról nem is beszélve, hogy fénysebességgel tudja likvidálni a képzelt érzelmi biztonságot, s játszi könnyedséggel oszlatja el az életút feletti kontroll délibábját, amivel a legtöbb ember hitegeti magát.

A szeretetben erő van. Olyan transzformáló erő, amely képes mindent megváltoztatni maga körül egy pillanat leforgása alatt. Az emberek pedig nem szeretik elveszíteni az önkontrollt, ahogy az ideálisnak gondolt életútjukról sem hajlandóak lemondani, amiért egy életen át megdolgoztak.

Valahol érthető...
Hiszen a szeretet pillanatok alatt, kérdés nélkül újraír sok mindent.
S akkor mi lesz?!

Elkezdenek olyan dolgok történni, amelyek föloldják az agyon-programozott agyunk képernyővédőjét, s ellep minket egy sor addig ismeretlen érzés és gondolat, amelyek hatására a tudati programunk, ami szerint addig éltünk, simán lefagy. Van, akinél elég egyszer újraindítani az érzelmileg steril gépezetet, de előfordulhat olyan is, hogy zárlatos lesz a rendszer, és kompletten újra kell építenünk az életről alkotott addigi elképzeléseinket.

A kérdés nem egyéb, minthogy hajlandóak vagyunk-e erre? Hajlandóak vagyunk-e egy igen komoly bizonytalansági tényezőt beiktatni az életünkbe csak azért, mert a szívünk ezt diktálja ebben az automatizált, robotizált világban?

A szeretet ugyanis lekapcsol az agymosásról.

De mivel a legtöbben születésük óta ebben az érzelmileg érzéstelenített lelkivilágban élnek, már csak alig emlékeznek arra, mit jelent tudni bízni önmagunkban, és egymásban. Kiben bízhatunk, ha az emberek nagy része még önmagában sem bízhat meg, nem hogy a másikban?

A szeretet bátorságot követel!
S teszi mindezt egy olyan világban, amelyben a kényelem és a biztonság igénye apránként elpusztít az emberben mindent, ami emberré tehet egy embert.

Mennyi-mennyi felesleges kör.
Kifogások, félelem, gyávaság...
Ezek mind egy értéktelen élet kiváló alappillérei.

Ideje volna megkérdezni magunktól, hogy van értelme szeretet nélkül élni?
Milyen élet az, amelyben nem szerettünk igazán?
Mi értelme az életnek, ha nem az, hogy szeressünk?

A legtöbben próbálják magukat megvédeni a fájdalomtól, amit a viszonzatlan érzések, a szeretteik lehetséges elvesztése okozhat, s eközben nem veszik észre, hogy a tapasztalatoktól, és az élet értelmétől vágják el magukat, amikor a fájdalom elől menekülnek.

Én ezt 6 évesen úgy fogalmaztam meg:
Ha nem szeretek a szívem minden szeretetével, nem is élek igazán.

De lássuk csak miért is jutottunk ide?

Aki él, az szeret, s aki szeret, az az életet védi minden körülmények között.

Annak nem mindegy, hogy merre tart a világ.
Annak nem mindegy, hogy az idejét kinek adja, mire szánja.
Annak az ideje felértékelődik.
Az az ember nem kifogásokat keres, hogy mi, miért nem fog működni, hanem megoldások után kutat, amelyekből építkezni lehet, s amelyek révén időt nyerhet a szerettei számára.

A szeretet láthatatlan védőhálót von az ember lelke köré. Aki szeret, s akit szeretnek, azt a szeretet vezérli, nem az érdekek. Annak az értékrendjét nem a fogyasztói társadalom határozza meg. Az ilyen ember pedig veszélyt jelent arra a kollektív álomvilágra, amelyben az emberiség jelenleg él. Hiszen az az ember, aki szeretni tud, az érzéseivel másokat is meg tud érinteni. Az érző ember pedig kiszámíthatatlan. Ám a szeretet maga leginkább azért jelent veszélyt, mert a szeretetet nem lehet pénzen megvenni, így az értéke felbecsülhetetlen. Nem létezik a világon semmi, ami többet ér nála. S mi lesz a gazdasággal, ha erre rájönnek az emberek? Hiszen a szeretetből nem lehet pénzt csinálni, s amiből nem lehet pénzt csinálni, azon keresztül nem lehet irányítani az embereket...

Az igazi szeretet felszabadít, felemel. S mert magasra tud repíteni, mélyre is tud rántani, ha nem tanuljuk meg elfogadni a szeretet törékenységét, és nem tudjuk, hogyan lehet megvédeni azt a szeretet szálat, amely összeköt bennünket egymással.

Jól szeretni, csak szabadon lehet. 

Az igazi szeretet szabaddá tesz, nem korlátoz, hanem lehetővé teszi azt, hogy a legjobbat hozd ki magadból, tehát teljessé tud tenni. Teljesebbé, mint bármilyen vagyontárgy a világon. Mert a szeretet nem egy szezonális ruhadarab. Nem csak addig tart, amíg ki nem jön a következő szezon legújabb kollekciója. Viszont a szeretet virága törékeny. Könnyen elhervad, ha nem vigyázol rá, és nem ápolod megfelelően. Ahhoz, hogy hosszútávon fenn tudd tartani a szeretet élményét, vigyáznod kell a szívedre és mások érzéseire is. Figyelmessé, megértővé kell válnod.

Az igazi szeretet olyan, mint a forrasztópáka, nem szétválaszt, hanem összeköt. S ami hozzád kötődik, azért felelősséggel tartozol. Ez a másik dolog, ami miatt olyan sokan rettegnek a szeretettől. Mert az igazi szeretet hatalmas felelősség. Ezt sem tanítják az iskolák...

Mondanám, hogy merjetek szeretni, akkor is, ha néha padlóra kerültök, mert mi értelme van annak az életnek, amelyben nem szerettünk? De tudom, hogy mennyire tud fájni...

Én úgy döntöttem, hogy inkább élek együtt a fájdalommal, és az elutasítás lehetőségével, mint a félelemmel, és azzal a kérdéssel, amit olyan sok embernek fel kell majd tennie az élete vége felé. Ez a kérdés a MI LETT VOLNA HA?

Én mertem szeretni akkor is, amikor mások nem, ezért sok mindent megtapasztalhattam, és arra jutottam, hogy életbevágóan fontos, hogy ki-ki megértse, az idő, amit elveszünk a szeretteinktől azért, mert félünk a csalódástól és a fájdalomtól, azt semmilyen módszerrel és eszközzel nem pótolhatjuk utólag.

A szeretet megélésére a mai nap a legalkalmasabb. S nem árt, ha az ember időben megérti, hogy igazán nincstelen az, akit nem szeretnek, és maga sem szeret (mert nem mer szeretni) igazán senkit. 

A világunk szép lassan elsorvad, ha az emberek nem tanulnak meg őszintén, igazán szeretni. Ugyanis nem azért tartunk ott, ahol tartunk, mert nincsen más út, hanem azért, mert az emberiség letért a szív útjáról, és érzéketlenné vált egy sor olyan dologgal szemben, amelyekért az őseink korábban az életüket is képesek voltak föláldozni.

Én nem mondom, hogy nem pokoli az, amikor nem lehetsz azzal, akit szeretsz, de még pokolibb érzés, magadba fojtani a szeretet érzését, s ezzel elárulni magadat, és azokat is, akikhez a szíved húz.

A szív arra való, hogy szeressen!
Ha megtiltod neki, hogy érezzen, megbetegszel.

Az igazi szeretet egy SZER, ami ETET.
Ezen nem változtat semmi. Vannak a világon állandó dolgok, alapvetések. A szeretet is ezek közé tartozik. Nem véletlen tehát, hogy a világ ott tart, ahol, hiszen az emberek szíve megkeményedett.

Hogy lehetne békét teremteni szeretet nélkül?
Milyen béke az, amit fegyverekkel lehet csak fenntartani?

Ahol a SZER ETET, ott béke van. 
Az a mérhetetlen békétlenség tehát, amelyet ma a világban tapasztalhatunk, a szer-etetlenség eredménye.

Békére vágysz?
Merjél őszintén, igazán szeretni!

S ne feledd, hogy kicsit, félve, gyáván nem lehet szeretni.
Az olyan, mintha a forgószelet próbálnád meg palackba zárni.
Össze fog törni...

A szeretet olyan, mint a mágnes.
A szeretet szeretetet vonz. Minél inkább megengeded magadnak, hogy szeress, annál többet. Ha nem mersz igazán szeretni, hiába szeretnek. Elvesztél. Haza csak az érkezhet, aki mer őszintén, igazán szeretni, az otthon pedig ott van, ahol a szeretet is.

Ám ma már azok is hajlamosak bezárkózni a csigaházaikba, akik tudnának igazán mélyen, őszintén szeretni. A sok csalódás után sokan eljutottak oda, hogy azt mondják, nem az ő dolguk másokat megtanítani szeretni. Én azt gondolom, hogy az igazán mély szeretetre és kötődésre való képesség kihalófélben van ezen a világon. S ha azok, akik erre képesek, nem tanítják meg a többieknek, hogyan lehet jól szeretni, bizalmat kialakítani, és megfelelően kötődni, akkor ez a világ elpusztul.

A legtöbben már elfelejtették ezeket a gyökérélményeket, így ha nehéz is elfogadni, de azok dolga a többieket emlékeztetni a szeretet élményére, akik még őrzik magukban a SZERT, akik még képesek SZERT-TARTANI. Ahogy az iskolában is az tanított régen egy szakot, aki az adott tantárgynak a mestere volt.

Ha szeretnénk megoldást találni a pusztuló világunk égetően sürgős problémáira, akkor ideje megtanulni újra, jól szeretni...

LÉT elem © SzÉA

Fotó: Google