SÉRTŐD-ékenység

Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy egyre több ember idegrendszere mondja fel a szolgálatot, minek hatására drámai hirtelenséggel szakadnak meg korábban stabilnak gondolt emberi kapcsolatok. 

Egy-egy ilyen tapasztalat igen komoly károkat tud okozni az egészséges pszichével megáldott emberek lelkében is, minek utána sokkal jobban fáj egy olyan ember ellenünk irányuló ártó szava és/vagy cselekedete, akiben megbíztunk, mint az, amikor olyan vét ellenünk, akiről tudtuk, hogy nem szeret bennünket.

A legnehezebb ezekben az esetekben az, hogy az ártó fél tévképzetei révén jogosnak tartja azt, ahogyan másokkal bánik, miközben az áldozatai teljes joggal érzik úgy, hogy igazságtalan helyzetbe kerültek. 

Az áldozatok zöme tisztán látja, hogy a másik ember elméje ködbe borult. Így sok jóérzésű ember a saját sértettségét félretéve segíteni próbál azon, aki a tévképzetei miatt neki ártott. Mindhiába. Általában csak olajat öntenek a tűzre azzal, hogy megpróbálnak segíteni a MÁS-ikon, aki ettől még dühösebb lesz, hiszen a tévképzetek nem eresztenek egykönnyen.

Szomorú végignézni az ilyen emberek vergődését, sárdobálását, és egyre súlyosbodó rémtetteit. Ezért sokan vannak, akik nem tudnak elmenni egy ilyen eset mellett szó nélkül, s megkockáztatnak egy komolyabb sérülést is, csak azért, hogy a másikat megpróbálják kimozdítani abból az állapotból, amiben van. Sajnos előfordul, hogy nem sikerül. Sok ilyet láttam, és hallottam.

Szörnyű érzés, mikor azt érzi az ember, hogy tanácstalan, hogy hiába a jó szándék, a másik nem lát, nem hall. Nem azért mert nem lenne rá képes, hanem azért, mert nem akar sem látni, sem hallani. S mindezt miért? Mert meg van SÉRTŐDVE... S az egó annyi embernek többet ér, mint az emberi kapcsolatok épsége.

A SÉRT, SÉRTŐ szavaink sok mindenre rávilágítanak, ha alaposan megfigyeljük őket.

SÉRT
S ÉRT

SÉRTŐ
SÉRT Ő
SÉRT TŐ

S ÉR TŐ
S ÉRT Ő
S ÉRT TŐ

S-ÉRT, és meg-S-ÉRT-Ő-dik az, aki nem ÉRT meg dolgokat.

SÉRT és megSÉRTődik azért, mert nem akar érteni, vagy azért mert nem képes még megérteni dolgokat. A sértődékenységgel tehát nem sok mindent lehet kezdeni, azon túl, hogy időt adunk a másiknak, hogy átgondolja, megéri-e ebben az állapotban maradnia.

Vannak, akik nem tudják elengedni a sérelmeiket, itt kezdődnek a komolyabb problémák. Majd folytatódnak azzal, hogy az ilyen emberek általában elhiszik, hogy nekik nincsen szükségük segítségre, pedig a sérelmek őrizgetése meg tudja pecsételni az ember sorsát.

Mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel, egy ilyen helyzettel?

Annyiszor feltettem ezt a kérdést magamnak az elmúlt években, amikor én magam ilyen emberrel találkoztam, vagy a környezetemben TÖRT ÉNT hasonló eset, hiszen rettenetes érzés, amikor hozzánk egészen közel álló emberek kezdik el kivetíteni ránk a tévképzeteiket, és olyan dolgokért kezdenek el minket büntetni, amiről mi magunk nem is tehetünk.

De mégis hogyan lehet segíteni egy olyan helyzetben, amikor a másik FÉL meg van győződve a saját, téves "i-GAZÁRÓL"? 

Mert ha nem kezdünk vele semmit, és a helyzet nem javul, életre szóló törések keletkez(het)nek minden meghasadt emberi elme környezetében. A tehetetlenség érzete pedig képes megfertőzni egy ép lelket is. Mert igen, sajnos ez a jelenség az elmúlt években egyre több embert érint, és egyfajta lelki fertőzésként emészt fel egyre több értékes emberi kapcsolatot.

Mi szabhat ennek gátat?

Fontos kérdés! Olyan, amire mielőbb választ kellene találnunk.
Én úgy gondolom, fontos volna felismernünk ennek a jelenségnek a kiváltó okát.
Fontos volna számot vetni a saját életünk felett, majd megpróbálni másokat is arra ösztönözni, hogy figyeljék meg azokat a folyamatokat amelyek konfliktushoz vezettek.

Hiszek abban, hogy a lelki sérüléseket begyógyítani megértéssel, belátással, szeretettel lehet. Gyűlölettel és bosszúval semmit nem oldunk meg.

Vizsgáljuk hát meg, hogy mi okozza azt, hogy egyre több ember tudata hasad meg!

Évek múltán, hosszasan vizsgálva ezt a jelenséget, úgy vélem, az őszinteség hiánya, és a közösségi média révén kifejlődött VIRTUÁLIS ÁLOMVILÁG az oka annak, hogy egyre több ember személyisége, önképe és értékrendje torzul el.

Az a virtuális álomgyár, amelynek a közösségi média teret enged, olyan hely, ahol az ember könnyen el tudja veszíteni a realitásérzékét, és önmagát egyaránt.

Mit gondoltok, az internetre feltöltött képek hány százaléka tükrözi a valóságot?

Hányan tesznek fel olyan képet magukról a közösségi oldalakra, ahol boldognak tűnnek, miközben épp rossz passzban vannak? Hányan hazudnak a külvilágnak, hogy jobb színben tüntessék fel magukat? S mi törtnénik, ha az ember valósnak hiszi a hamis mosolyokat, és ahhoz viszonyítja a saját életét, amit mások hamis képei alapján feltételez?

Szokássá vált az önámítás, a valóság kiszínezése.  Szokássá vált a sikeresnek és boldognak TŰNŐ emberekkel való versengés.

De mégis hány százaléka igaz annak, amit az emberek kifelé mutatnak? S hány millió ember próbál olyan emberekkel lépést tartani, akik maguk is hazudnak maguknak és a külvilágnak egyaránt?

A közösségi média ugyan hidat képez a világ szinte minden egyes országa között, ugyanakkor épp azáltal, hogy elérhetővé tesz több milliárd embert egymás számára, az emberi kapcsolatok elsekélyesedését eredményezi. Hiszen az ember könnyen azt érezheti, hogyha egy kapcsolat nem felel meg az igényeinek, könnyedén talál helyette a több millióból legalább 1 másikat. Szokás lett tehát nem foglalkozni egymással mélyebb szinteken. Olyanná váltak az emberi kapcsolatok, mint egy szezonálisan lecserélhető ruhadarab. Jönnek mennek az emberek egymás életében, de csak kevesen, nagyon kevesen maradnak. Hiszen egymás mellett csak olyan emberek tudnak megmaradni hosszútávon, akik tisztában vannak önmagukkal, és nem idomulnak az éppen aktuálisan trendinek tartott viselkedésformához szezonról fazonra.

Virtuálisan közelebb kerültünk egymáshoz, de lélekben megnőtt a távolság.

Keressük az ideálisat, és már nem dolgozunk meg az emberi kapcsolataink épségéért. Ha valami nem tetszik, dobjuk egymást, és jöhet a következő. Fél percig sírunk egy éhező afrikai kisgyermek láttán, a következő percben már nevetünk egy humoros bejegyzésen. A közösségi média felszínessé, kétszínűvé, és lecserélhetővé teszi az emberek nagy részét, ami görcsös megfelelési kényszert tud kiváltani sok emberből.

Mivel a valóságban nem is létező ideálnak képtelenség megfelelni, aki mégis megpróbál lépést tartani az aktuális hullócsillagokkal, jobbára csalódik, kiábrándul, és egyre inkább elveszíti önmagát, és a lehetőséget arra, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik valóban őt látják.

Ahhoz, hogy téged lássanak, ahhoz, hogy megtalálhasd és képes legyél felismerni azokat, akikkel dolgod van, előbb magadat kellene megtalálnod a temérdek szerep között, amit rád erőltet az élet. Hiszen ma bárkivel egy kattintással kapcsolatba léphetünk, de nem véletlen az, hogy az emberek magányosabbak, mint valaha. 

Hiszen épp a kapcsolódás lehetőségének határtalansága akadályozza a kapcsolatok elmélyülésének lehetőségét. A legtöbb esetben az emberek kimaxolt profilképeken át igyekeznek megismerni egymást. Alig van olyan, aki élőben sem mutatkozik másnak, mint a közösségi portálokon.

Ha figyelmesek vagyunk észre kell vennünk a kialakult konfliktusok mögött egy mélyen gyökerező belső késztetést, amely a világon minden embert összeköt. Lehet, hogy rossz irányt vett ez a világ, de a sok csalódás, ami az embereket nap mint nap éri, IGÉNYT is teremt dolgokra. 

Ami pedig hiányzik az az odafigyelés, a megértés, a mély érzések, a lélekemelő ÉLŐ beszélgetések, a lelki közösség élménye, a TÁRS-aság, a megbízható, őszinte, és igaz emberi kapcsolatok adta létezés öröme. A valódi EGY-ütt-LÉT élménye. Azt pedig nem lehet megteremteni úgy, hogy becsapjuk magunkat, és a környezetünket is!

Minél többet csalódik az ember, annál kevésbé képes megbízni másokban, és annál jobban vágyik arra, hogy olyan emberek vegyék körbe, akik mellett önmaga lehet, és kiteljesedhet.

A téboly oka tehát jobbára a mérhetetlen elkeseredés, amit a magány érzése szül.

Sajnálatos módon, minél kevésbé képes megbízni az ember másokban, annál nagyobb eséllyel tud elhatalmasodni rajta az üldözési mánia. S annál nagyobb eséllyel juthat el oda, hogy gyanúsítgatni kezdjen másokat. Ami egy ördögi körforgást indít el, mert a bizalmatlanság jobbára bizalmatlanságot szül. A rágalmak pedig olyan ellentéteket, amelyeket igen nehéz feloldani, hiszen az alaptalan vádak komoly lelki sérülést tudnak okozni. S a vádló fél ritkán veszi észre, hogy a félelmei milyen károkat okoznak a rágalmazott fél lelkében, amivel a saját lelkét is megsebzi.

Az eredmény tehát adott. 
Az ilyen ember elmar maga mellől másokat.

Hogyan lehet gátat szabni annak a folyamatnak, ami feldúlja az emberi kapcsolatokat?
Mit lehet kezdeni a már kialakult kisebbségi komplexussal, az üldözési mániával, a tudathasadással, a torz realitásérzékkel, a beteg önképpel? Hogyan lehet kilépni a fékezhetetlen megfelelési kényszerből, ami hazugságokat és önámítást szül? Hogyan tudnánk visszatalálni önmagunkhoz és egymáshoz? Hogyan tudnánk begyógyítani azokat a lelki sebeket, amelyeket a torz világ- és önkép eredményezett?

Ezek azok a kérdések, amelyekre igyekeznünk kell megtalálni a válaszokat, mert ha nem tesszük, még inkább széthullik körülöttünk a világ. 

Mert ugye minél távolabb kerül az ember önmagától és azoktól az értékektől, amelyek megvédhetnék a lelke épségét, annál könnyebben árt másoknak a környezetében. Mert ha a S-ÉRTETT/SÉRÜLT embereknek hátat fordítunk, azzal sem a sértett fél lelke nem fog megnyugodni, sem a sérült ember tudata nem tisztul ki. Ott tüskék maradnak, amelyek egy életen át elkísérnek bennünket.

Észre kell vennünk, hogy egyre több embert érint a lélek magas fokú torzulása. A számok pedig ha ilyen ütemben emelkednek tovább, az mindannyiunk életére nézve komoly következményekkel járhat!

Évről évre egyre több emberen jelentkeznek az üldözési mánia, a birtoklásvágy, a kontrollkényszer, a kisebbségi komplexus, és más az életünket megkeseríteni tudó, kóros elmeállapotok tünetei. S itt most nem arról beszélek, amikor a fáradtság, a kimerültség, esetleg a stressz miatt válik feszültté, idegessé az ember, és alkalomadtán túlreagál helyzeteket. Nem. Az bárkivel előfordulhat a mai világban. Bárkivel megeshet, hogy elfárad testileg/lelkileg, hogy csalódás éri, és ingerültebben reagál helyzetekre. Természetesen ilyenkor egyikünk sem kellemes társaság, de amíg az ember tudja, hogy alapvetően magának és a környezetének is árt azzal, ha ebben az állapotban marad, addig működik az emberben egyfajta önkontroll, amit nevezhetünk lelkiismeretnek is.

Mikortól beszélhetünk arról, hogy az ember idegrendszere felmondja a szolgálatot?

Amikor ez a viselkedésforma állandósul. 

Amikor az ember már arra is kígyót-békát kiabál, aki jó szándékkal közelít felé, amikor már abban is ellenséget lát, aki segíteni szeretne neki, s amikor már abba is belerúg, akit szeret. Amikor egyre agresszívabbá válnak a reakciói, és egyre kevésbé törődik mások véleményével, mások érzéseivel, mert ő maga maximálisan indokoltnak tartja a viselkedését, és önigazolást keres és talál is a durvaságára. Amint elkezdődik az ideológiák gyártása, és elkezd felépülni egy illúziókból összetákolt világ, amelyben mindenki potenciális ellenség, és megtelepszik az ember lelkében az üldözési mánia, ott borul minden. A világ egyre ellenségesebbnek hat, a tudat hasadni kezd, az ember reakciói pedig olyan szélsőségekben kezdenek el mozogni, ami távol áll attól, amit normálisnak lehet nevezni.

A tetőponthoz közeledve azt gondolná az ember, hogy az indulatok fékezhetetlenné válnak. Előfordul ilyen is, igen, és ennek nyilvánvaló jelei vannak. Ám vannak magasabb intelligenciahányadossal megáldott emberek is, akiknek az elméje ennél összetettebben működik. Ők idővel megtanulnak tökéletesen nyugodtnak, és kiegyensúlyozottnak mutatkozni, miközben belül megszűnnek bennük az erkölcsi, és morális gátak.

Félelmetes dolgokra képes együtt az intelligencia és a bomlott emberi psziché.

Amikor az ember tudata elkezd hasadni, a környezet általában igyekszik visszaterelni az embert a normálisnak nevezhető kerékvágásba. No de mit kezd ezzel az, aki hinni akarja a saját igazát?

Az igyekszik elhitetni a környezetével is, hogy minden rendben van vele, belül viszont egyre mélyebbre süllyed. 

Ez az a fajta szerepjáték, amelyben az éppen megbomló elme ugyanazt az idillt sugározza kifelé, amit a közösségi média retusált profilképei. Az ilyen emberek a legveszélyesebbek mind önmagukra, mind a KÖR-nyezetükre nézve. Ők azok, akik mire felismerik, hogy hibáztak, a KŐ-VET-kezmények általában már visszafordíthatatlanná válnak.

Fontos, hogy amikor észlelni kezdjük a szeretteinken azt, hogy kezdenek eltávolodni a realitástól, az alapvető emberi értékektől, és képessé válnak ártani másoknak, ne hagyjuk szó nélkül, amit látunk, mert ilyenkor még működik a lelkiismeretük. Ha túl sokáig várunk, a másik sokkal könnyebben ellenünk fordulhat, mert már nem ad a saját lelkiismeretére sem.

Minél többen és minél korábban jelzik, hogy baj van, annál nagyobb esély van arra, hogy a másik vissza tud fordulni a lejtőről.

Az első jelek még felfoghatóak egyfajta segélykiáltásként, ám egy ponton túl, az elborult elme viselkedése egyre aggasztóbbá, fenyegetőbbé, és veszélyesebbé válik. S van az a szint, amikor már nem javallott a másik közelében maradni. Például akkor, amikor eljön az a pont, hogy az illető célpontot kezd el keresni, olyat, akire rávetítheti a lelke minden nyomorát. Jellemzően kipécéz magának valakit, akit aztán a legkisebb indokra alapozva is megpróbál porig rombolni. Itt már tudható, hogy komoly baj van.

Egy egészséges lélek alapvetően nem bosszúálló.

Az aki a saját sértettsége révén mások szavait kezdi el kiforgatni, mindenben és mindenkiben a rosszat keresi, és az élő fába is beleköt, csak, hogy a benne lévő feszültséget oldja, annak a lelke komoly deformálódást mutat. A legnagyobb baj azoknak az elméjével van, akik a saját sértettségüket alapnak tekintve, jogot formálnak arra, hogy másokat bántsanak. Akiknek élvezetet kezd el okozni mások szenvedésének a látványa, akik már értelmes indok nélkül is, a legkisebb inger hatására is támadni kezdenek másokat. Sokan a szó legszorosabb értelmében elveszítik a realitásérzéküket, és a beteg elméjük gyártotta tévképzetekre alapozva azokat is elkezdik támadni, akikkel korábban egy oldalon álltak, sőt súlyosabb esetekben azokat is, akiket a legjobban szerettek.

A torz elme általában olyan célpontot keres, ami könnyű. Olyat, aki nem támad vissza, mondjuk azért, mert szeret, vagy mert nem mer visszatámadni. Vitát, veszekedést provokálnak, és nem nyugszanak addig, amíg valakit bele nem tudnak rángatni a beteg játszmáikba. Mivel nekik szükségük van valakire, akin le tudják vezetni a feszültségüket, hiszen egymaguk már nem képesek a saját kínjaikkal megbirkózni.

Fontos, hogy ne akarjuk bemesélni magunknak, hogy rendben van az, amit az ilyen ember tesz, akármennyire szeretjük, mert azzal is csak teret engedünk a rajta elhatalmasodó tébolynak. 

Kérjük meg rá, hogy kérjen segítséget, hogy beszéljen olyannal, aki segíthet neki leküzdeni az indulatait, a kiábrándultságát, és megmutathatja, hogy hogyan lehet feldolgozni a csalódásokat anélkül, hogy másoknak ártanánk eközben!

Ha pedig kilátástalannak érezzük a helyzetet, és tanácstalanok vagyunk, de belül mégis segíteni szeretnénk, akkor jusson eszünkbe, hogy mi magunk is kérhetünk tanácsot, segítséget!

Hiszek abban, hogy aki keres, az talál.

A lényeg, hogy ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk, hogy a másik miben van, és milyen veszélyt jelent a viselkedése önmagára, és a környezete testi/lelki épségére nézve.

Az az ember, aki nem képes felmérni mi igaz és mi hamis, attól nem várható el, hogy önmagát korrigálja. NEM KÉPES RÁ az adott állapotban. Ha képes lenne rá, nem viselkedne így.

A TÜR-ELEM rózsát terem, a SZER-ETET megoldást, a GYŰL-ÖLET veszteséget.

Mások lelki problémái ránk is hatással lehetnek. Egy másik ember szenvedése innentől kezdve nem kezelhető magánügyként. Voltak idők, amikor a KÖZÖS-s-ÉG alapja az EGYÜTT-érzés volt. Amikor még tudta az ember, hogy az EGY-ÉN a közösség része, és ami a közösség része, abban a közösség minden tagja benne él, ahogy a közösség minden tagjában megjelenik az egyén hatása valami módon.

Hiába élünk az elválasztottság illúziójában, a lelke mélyén minden ember össze van kötve a másik emberrel. 

Ami az egyiknek fáj, hat a másikra is.
Ha cserben hagysz másokat, magadnak is hátat fordítasz.
Ha ártasz másnak, magadnak is ártasz.

Gondolkozzatok el ezen!

Kívánok MIND-ÉN-KINEK mélyebb megértést, mert hiszek abban, hogy a legtöbb konfliktus félreértésből, türelmetlenségből, és figyelmetlenségből fakad, amelyeket az egó játszmái csak tovább mélyítenek.

Szeretettel: LÉT elem © SzÉA


Fotó: google