Az ÖNÁMÍTÁS és az eredménye

Amikor az önámítás szokássá válik, az ember hazudni kezd másoknak is. 

A hazudozásnak vannak szintjei. 
Enyhébb esetekben a lebukott fél, képes arra, hogy beismerje azt, amit tett és bocsánatot tud kérni.

Súlyosabb esetben, a hazudozó fél, hogy a megítélése ne sérüljön, megpróbálja kimagyarázni magát. S ha nem is azonnal, de rövidesen belátja, hogy hiba volt, amit tett, és mert a lelkiismerete dolgozni kezd, megpróbálja jóvá tenni, amit tett.

Még súlyosabb esetekben a hazudozó fél tagadni kezd, és hogy magát védje, visszatámad. Ezen a ponton a hazugságokkal védett hamis önkép már nem enged teret a lelkiismeretnek. A hazudozó számára fontosabb a látszat megtartása, mint a saját szerettei.

A legsúlyosabb esetekben a hazudozó fél megsértődik, visszatámad és oda is eljuthat, hogy minden szálat megpróbál elvágni azzal, aki szembesíteni igyekszik őt a nyilvánvaló tényekkel. S azok társaságát keresi, akikkel még el tudja hitetni a látszatot. Így nyeri el a hőn áhított elismerést, figyelmet, szeretetet, amivel csak egy a baj, nem neki szól, hanem az álarcának! Az egója foggal-körömmel védi az idealizált önképét. Itt már nem számít az ár, amibe a hazugságok kerülnek. Az ember arrogánsan, gátlástalanul, lelkiismeretfurdalás nélkül, önigazolásba kezd, és olyan messzire merészkedik, hogy azzal is képes megvádolni azt az embert, aki átlát rajta, és számon kéri rajta a nyilvánvaló hazugságot, hogy annak telebeszélték a fejét, sőt ő hazudik. Ez a szint az, ahol a másik fél orvosi esetnek minősül. Szomorú, hogy épp annak az embernek nincsen annyi önkritikája, hogy beláthassa, segítségre szorul, aki másoknak árt, csakhogy a saját egóját védje.

S van az a szint, amikor a hazudozó úgy hazudik az ember szemébe, hogy több oldalról, egyértelműen bizonyítható a hazugság. Aki ilyenkor sem képes elismerni, hogy valótlant állított, sőt mi több mindenkit hazugnak állít be, aki mást mond, (s teszi ezt olyanokkal, akik őszinték voltak vele, bizalmat szavaztak neki, szerették,) az az ember elveszett, s jobbára kegyetlen pofonok árán tud csak tanulni, de lehet, hogy már úgy sem.

Elveszett ember az, aki annak hazudik, aki őszinte szeretettel fordul felé, annak, aki vállalja érte azt, hogy akkor is szembesíti a hazugságaival, ha az emberileg gyenge és gyáva ember ezért hátat fordít neki, és őt állítja be hamisnak, betegnek. Mert az ilyen ember nem látja, hogy szeretik annyira, hogy megpróbálják kimozdítani ebből az állapotából, hogy esélyt adnak neki. Nem látja, hogy lehetőséget kapott arra, hogy bizonyítson és változtasson. S elherdálja az igazak bizalmát, gőgösen kikérve magának, hogy róla olyat mondjanak, amit hallani nem akar, mert ő jónak akar tűnni...

Az ilyen ember olyanokkal veszi körbe magát, akik nála is mélyebb válságban élnek, s kínosan ügyelni kezd arra, hogy ne lehessen rajta átlátni, csakhogy a hazugságok egyre növekvő halmazában, egyre több a hibalehetőség, s egy idő után követhetetlenné válik, kinek, mikor, mit mondott, s egyre többen veszik észre, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Míg végül teljesen magára marad. S mindezt azért, mert könnyebbnek tűnt ezt tenni, mint tükörbe nézni és belátni, hogy segítségre szorul.

A legnagyobb hazugságokat a megfelelési kényszer, a figyelem, az elismerés, és a szeretet utáni vágy szüli. Van viszont egy lényeges dolog, amit nem árt megfigyelni...

Amikor az ember megpróbálja meggyőzni az eszét valamiről, amiről a szíve tudja, hogy az hazugság, összezavarodik. S jobbára azokat marja el maga mellől, akik legjobban szerették.

Hosszú távon nem éri meg hazudni.
A hazugságokra épített élet délibáb.
Aki nem tud/nem mer szeretni, nem is él igazán.
Aki nem él, minek jött erre a világra?
Mi értelme van az életének?

Amennyire nehéznek tűnik a tükörbe nézni, elismerni a hibáinkat, bocsánatot kérni és kapni, annyival kevesebb fájdalommal jár ez az út, mint az, ahol azoknak okozunk fájdalmat a hazugságainkkal, akik őszintén, igazán tudtak volna szeretni.

A gyávaságnak és a gyengeségnek nagyon nagy ára van. Az ilyen ember azoknak a szeretetét, bizalmát veszíti el, azokat árulja el, akikre számíthatott volna.

Nyomorult élet a jussa annak, aki nem bír tükörbe nézni. Mert az nem tanul meg bocsánatot kérni, így elidegenedik a világtól, önmagától, s egyre mélyebbre csúszik. A saját hazugságai rabjává válik, saját börtönében, igazi magányra kárhoztatva magát, gyűlölve a végén szinte mindent és mindenkit, de legfőképpen az életét, amiről ő maga mondott le.

A hazugság, az önámítás a valódi szeretet lehetőségetől foszt meg. Nincs annál nagyobb árulás az életben, mint amikor annak a képébe hazudsz, aki szeret annyira, hogy téged akar látni, nem az egódat.

LÉT elem  © SzÉA

Kép: Google